Epilógus

Jennifer Hudson

  Egy hét telt el a harc óta, én pedig még mindig lábadozom. Még most sem hiszem el, hogy sikerült, hogy én győztem. Bár tudom, hogy miért sikerült. Ha Harry nem lett volna életveszélyben kétlem, hogy teljes egészében felhasználtam volna az erőm, ő kellett hozzá. Az elvesztés és aggodalom. Igaz, hogy nagyon erős fájdalmam voltak, de amikor azt mondta, hogy szüksége van rám, nem tudtam csak ott feküdni és várni, hogy megöljék a szemem láttára. Erős düh uralkodott el rajtam, majd azon kaptam magam, hogy lábam felemelkednek, majd egy új érzés kerít hatalmába. Amint észrevettem Derek rémült pillantását, már tudtam, hogy én győzök. Láttam a szemeiben, ahogy már meg sem próbál harcolni ellenem. Legyőztem és ettől nincs jobb érzés a világon.

  - Jól vagy? - terem mellettem Harry, amint egy fájdalmas nyögés hagyja el ajkam. - Mi a baj? - kérdi aggodalmasan.

  - Harry, ne csináld ezt kérlek - sóhajtok fel. - Oké, tudom, hogy azt hitted elveszítettél, de nem történt meg, itt vagyok melletted és jól vagyok, csak még gyenge.

  - Azt veszem észre és pont ezért kérlek, hogy maradj ágyban, de te nem hallgatsz rám. Legalább azt engedd meg nekem, hogy segítsek a francba is! Majdnem meghaltál nem lenne szabad még felkelned.

  - De itt vagyok! - nézek a szemébe, miközben tenyerem végigsimítom az arcán, mire izmai ellágyulnak. - Itt vagyok és ezt csak neked köszönhetem. Tudod mindent hallottam, amit mondtál. Neked köszönhető, hogy nem adtam fel a harcot - mosolygok rá.

  - Ahogy azt is nekem köszönheted, hogy harcolnod kellett - morogja.

  - Ezt már megbeszéltük - sóhajtok fel. - Nem a te hibád, ez vagyok én és örülök, hogy minden így történt, semmin sem változtatnék, ezt jobb ha elfogadod.

  - Szeretlek - dönti enyémnek a homlokát. - Mindennél jobban.

  Apró mosoly kúszik az arcomra, miközben ajkam az övére nyomom. Kezeivel pillanatokon belül körbeölel, majd közelebb húz magához, én pedig nyaka köré fonom karjaim. Annyira boldog vagyok, hogy minden rendben van, hogy mi győztünk, hogy már semmitől sem kell félnem. Mindenki biztonságban van, hála nekem. Ezt most nem azért mondom, hogy magam dicsérjem, mivel ezt megteszik helyettem a többiek, de a győzelem nagyon megnövelte az önbizalmam. Amikor Mia is megköszönte, egyszerűen képtelenség volt levakarni az arcomról a mosolyt. Azt hittem, hogy ő sosem tesz majd ilyet, de most mégis félretette a becsületét és megköszönte.
  - Annyira örülök, hogy jól vagy - suttogja Harry a nyakamba. - El sem tudod képzelni mit éreztem, amikor összeesve feküdtél a földön.
  - Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem állt szándékomban, csak kimerültem, de már jól vagyok, így könyörgöm neked, hogy ne kezelj úgy mint egy beteget, mert semmi bajom azon kívül, hogy még kicsit gyenge vagyok, de ez mindenkivel megesik, aki harcba keveredik, oké?
  - Tudod, hogy képtelen lennék betartani. Akkor is aggódni fogok érted, ha minden rendben lesz és tudom, hogy képes vagy megvédeni magad. Tudod, a barátodnak az a dolga, hogy megvédjen minden rossztól.
  - De a barátom, ezzel az agyamra fog menni - kacsintok rá. - Viszont, ha talál egy módot, hogy kiengeszteljen, akkor talán elnézem neki - suttogom a fülébe.
  - Te most játszadozol velem? - vonja fel a szemöldökét, mire mosoly kúszik az arcomra. - Még szép, hogy azt teszed, de tudod mit, ezt még visszakapod.
  - Nem félek tőled - nevetek fel. - És kétlem, hogy bármi olyat próbálnál velem tenni, ami nekem fájdalmat okozna, mivel szeretsz és a szeretett személyeket képtelenség megbántani - nyújtom rá a nyelvem.
  - Igazad van, a szeretetem erősebb irántad, sokkal erősebb - nyom egy puszit az ajkaimra.
  - Én is szeretlek - mosolygok rá.
  - Indulhatunk? - pillant rám, mire én apró bólintással válaszolok. - Akkor irány haza, hogy kiélvezhessük a nyár utolsó perceit - indítja be a kocsit.
  Már nincs sok hátra a nyárból, de tudom, hogy azt a pár napot ki fogjuk élvezni. Nekem még lesz egy évem a suliban, aztán pedig irány vissza Angliába, mivel eldöntöttem, hogy nekem itt a helyem. Harry is jobban érzi magát és ebben a pár napban én is otthonomra leltem. Szinte biztos vagyok benne, hogy egyetemet is találok majd, de ha nem az sem fog érdekel, mert csak az számít, hogy itt vagyok vele és boldog vagyok. Vele bármibe belevágok legyen az bármekkora hülyeség, mert szeretem. Mert számomra ő a levegő, nélküle képtelen lennék a lélegzésre. Történjen bármi, egymásra mindig számíthatunk, amíg csak élünk!


Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm, hogy velem voltatok a történet során, örülök, hogy sokotoknak tetszett és mindig kifejtettétek a véleményeiteket. Kicsit szomorú vagyok, hogy vége, de egyszer minden jónak vége szakad. Remélem velem tartotok majd más blogjaimon is! Köszönök mindent! Ha van kedvetek, akkor nézzetek a hamarosan kezdődő Louisos blogomba: 

JUST ONE CHANCE

Sok-sok puszi Evelyne!