26.rész - Titok, ami már nem létezik...

Sziasztok!

Amint ígértem meghoztam nektek a következő részt.

Remélem vártátok már és tetszeni is fog. Itt indul be a bonyodalom, 

de gondolom erre majd ti is rájösztök, ha elolvastátok!

Még nem döntöttem el, hogy hány részes lesz a blog, de sok mindent 

szeretnék még elmondani és megvalósítani benne, szóval még jó pár rész

hátra van még. Köszönöm az olvasókat és a bíztatást!

P.S. várom a véleményeiteket!

Jó olvasást!

Ölellek Titeket!

------------------------------------------------------------------------------

Harry Styles

  Már az ajtó előtt állva érzem gyors szívverését, amitől az a kevés bátorságom is tovaszáll. Nem akarom elveszíteni őt. Nem akarom, hogy az történjen, mint Debby-vel is. De, hogy mondjam el neki az igazat, hogy ne hozzam rá a frászt és próbáljon meg elmenekülni előlem? Hogy magyarázzak el neki dolgokat, amiket néha még magamnak sem tudom megtenni, pedig már egy ideje 'élek'. Sok mindent túléltem már, de szerelmes csak egyszer voltam igazán, Debby-be. De őt is elveszítettem, mert azt hittem, ha rájön mi vagyok akkor majd megérti, de nem így lett. Nem értette meg. Menekült előlem, egyenesen a vesztébe, ami miatt a mai napig is magamat okolom. Ha én mondtam volna el neki, akkor lehet nem lett volna ez belőle, de harc közben tudta meg... Igaza van Mia-nak. Nem várhatom meg, míg előtte kell olyat csinálnom, amit egy normális ember nem tudhat. Attól csak jobban megrémülne. Reménykedem, hogy most az egyszer nem szúrom el ezt az egészet, szeretném, hogy működjön és Mia-nak legyen igaza, ne pedig nekem, de valamiért nem tudom magam rávenni, hogy így érezzek. Ahogy a kezem közeledik a kilincs felé, elszáll belőlem a remény, hogy megérti majd és nem akad ki, menekül el előlem. Nem engedhetem, hogy baja essen. Neki nem eshet baja. Még egy elvesztést nem bírnék elviselni. Emlékszem akkor is romokban voltam. Semmi sem érdekelt, csak léteztem, de nem éltem. Zombiként jártam a szobákat. Semmi sem érdekelt, egészen addig, míg Mia le nem szedte majdnem a fejem. Kicsit felnyitotta a szemem, de még mindig nem sikerült visszahoznia a régi énem, egészen egy napig, míg azt nem mondta, hogy neki elege van belőlem vagy megváltozom vagy engedem, hogy kiszálljon az életemből, mert már képtelen nézni, hogyan pusztítom el magam. Így túltettem magam rajta, de még nem véglegesen és ha most is elveszítem azt akit szeretek akkor teljesen a padlóra kerülök, ahonnan már kétlem, hogy bárki is segíthetne felállni.

  Amint kattan a zár, felemelem a fejem és megpillantom, ahogy remegve áll az ablak előtt. A szíve gyorsan ver, szaporán veszi a levegőt. Biztosan hallotta a veszekedést, de hát mit gondoltam, hogy idáig nem jut el majd a hang, hiszen nem hangszigetelt a szoba, amit most nagyon sajnálok. Szemébe könnyek voltak, ajkai remegtek, miközben úgy nézett rám, mintha egy szellem lennék vagy valami ronda szörnyeteg. Beljebb lépek, majd becsukom magam mögött az ajtót. Érzem a félelmét, remeg, pedig hányszor mondtam neki, hogy sosem bántanám. Felé fordulok, miközben teszek egy lépést.

  - N-ne gyere közelebb. - szólal meg nehezen. - Halott vagy, de hát....? - motyogja, miközben egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.

  - Nyugodj meg. - suttogom. - Mindent elmagyarázok, csak hallgass meg, kérlek. - lépek közelebb, mire ő hátrál, amit sóhajtva veszek tudomásul. - Nem foglak bántani, sosem tenném, ezt tudnod kell. Nem kell félj tőlem. Üljünk le rendben? - próbálom rávenni, hogy a közelembe jöjjön, de nem sikerül. - Jobb, ha leülsz, ígérem, hogy nem érek hozzád, csak kérlek ülj le.

  Remegő lábait járásra bírja, majd leül az ágy szélére. Nyel egyet, majd minden mozdulatomat követi. Minden hírtelen mozdulat nélkül közelítem meg az ágyam, majd ülök le mellé úgy, hogy ne érjünk egymáshoz. Érzem a testéből áradó melegséget, ami általában megnyugtat, de nem most, mivel zakatoló szívdobogás is társul hozzá, sokkal gyorsabb, mint amit megszoktam már.

  Azt sem tudom hol kezdjem?! A legelején? Mondjam el neki, hogyan lettem az, ami vagy esetleg először róla beszéljek. Egyiket sem tartom jó ötletnek, mert kétlem, hogy így ülne mellettem, ha elmondanám neki bármelyiket is.

  - Nézd - sóhajtok fel - nem számít mit mondok neked, végig kell hallgatnod. Fontos, hogy mindent tudj és ne akarj elmenekülni tőlem az első mondatok után. Rendben? - aprót bólint. - Sosem bántanálak, ezt tudnod kell. Szeretlek és akkor is szeretni foglak, ha te ezek után már képtelen leszel. - suttogom.

  - Cs-csak mond el.. - dadogja. Mit meg nem adnék azért, hogy egy kicsit megnyugtassam. A végén még baja esik.

  - Minden jó pár évvel ezelőtt kezdődött... - gondolok vissza. - Akkor még minden más volt, mint most. Az emberek is mások voltak. Ám egy nap, mikor a híres vezér jött a városunkba, minden megváltozott, én is megváltoztam. Akkoriban mindenkinek volt egy őrző boszorkánya, ahogy az én családomnak is. Bár mégsem segített. Lehet, hogy megpróbált, de az is meglehet, hogy elmenekült. A szüleim lemészárolták, amit én végignéztem, de engem nem. Bennem meglátott valamit az a vezér és magával vitt. Rettegtem. El sem tudtam képzelni, hogy mit tesz majd velem, azok után, amit a szüleimmel tett... Eltelt két év, míg vele voltam. Kedves volt, sosem bántott, sőt még tanítani is tanított, mert azt szerette volna, ha erős leszek. De egy nap hamar leesett, hogy mit szeretne tőlem. Olyanná akart engem varázsolni, mint amilyen maga volt. Tiltakoztam, de túl erős volt hozzám képest. Így megtette. Az ivadékává tett, ő pedig az én térítőm lett ennek következtében. Először nem is értettem mi megy bennem végbe. Egészen addig, míg nem nem éreztem, hogy mennyire kívánok valamit, amitől eddig folyamatosan undorodtam. Sóvárogtam utána. Nem bírtam megállni, hogy ne kóstoljak bele, hogyha megéreztem milyen gyorsan lüktet. Gyűlöltem magam mindenért, ahogy most is. Még mindig az van bennem, hogy meg kellett volna halnom a szüleimmel együtt, hogy sosem lett volna szabad átéljem, amit átéltem. Olyanokra kényszerített, amit nem akartam megtenni, de muszáj volt mivel megparancsolta. Próbáltam ellenkezni, de nem ment. Azt tettem, amit ő mondott, tőle függött minden mozdulatom. De aztán egy nap eltűnt és ezzel a kötelék is megszakadt. Hosszú ideig nem láttam és nem is hallottam róla semmit sem. Örülnöm kellett volna, hogy végre szabad vagyok, de mégis boldogtalan voltam nélküle. Hozzászoktam, hogy minden egyes nap ott van mellett, hogy megmondja mit csináljak. Bár nem esett nehezemre gondoskodni magamról. Viszont úgy látszik, hogy a sors sosem az én kedvemre jár, mert újra találkoztunk és kiderült, hogy elfogták és a pokolba száműzték, de valahogy mégis ki tudott onnan jönni olyan nagy ereje volt. Azt akarta, hogy neki dolgozzak, hogy mellette legyek. Magával vitt és aki egyszer beteszi a lábát az alvilágba, egy része örökké ottmarad és helyébe más lép. Nem volt elég, hogy gyűlöltem már az előző énemet is, most még kaptam rá egy jó adagot. Gyilkos lettem, aki olyan embereket öl, akiket csak szeretne. Elég volt egy pillantás és már hallott volt, egészen addig míg meg nem tanultam kezelni... Csak egy baj van, hogy feladatokat kaptam tőle, amit teljesítenem kellett. Kiderült, hogy a boszorkányok miatt került a pokolba, mert hülyeséget csinált és ezért megbüntették... Próbáltam menekülni, de mindig megtalált. De amikor te jöttél szóba, nem engedtem neki, hogy irányítson. Eleinte mikor még nem ismertelek hagytam, de napok múlva rájöttem, hogy milyen vagy és megkedveltelek. Sosem beszéltem még veled, de tudtam, hogy más vagy, mint a többiek. Nem engedhettem, hogy ártson neked, így megszöktem és még most is azt teszem, bár szerintem tudja hol vagyok, mégsem keres. Sok társam megöltem már, azért, hogy te biztonságban legyél. Mindenkivel azt akarta eléretni, hogy megöljön téged, mert különleges vagy neki. Olyan képességek rejlenek benned, amikre nem is gondolnál. Csak te tudod, hogyan lehet őt elpusztítani... és az, hogy ebbe te is belekeveredtél az én hibám, ittál a véremből, ami miatt az egész beindult... ha nem mentelek meg akkor most nem lennél veszélyben és nem pályázna a halálodra. - fejeztem be.

  Az arca hófehér, még pislogni sem pislog. Látom, hogy mennyire megrémült. Tudtam, hogy ez lesz. Amint észhez tér, elmenekül innen, nekem megnehezítve a dolgom a megvédésében, de nem számít, mert nem fogom hagyni, hogy baja essen. 

  - M-mi vagy te? - kérdezi remegő hangon. Tudom, hogy tudja, de azt várja, hogy én magam is kimondjam, hogy elhiggye nem képzelődik. 

  - Vámpír és egyben kaszás is. - nézek a szemébe. - Ne félj tőlem, én tényleg ne...

  - Mi van?! Vámpír? Kaszás? Biztosan megörültem, engedj ki innen, el akarok menni most! - vágott közbe. - Neked teljesen elment az eszed, ha igaz, amit mondtál akkor te embereket ölsz és engem is meg akartál ölni. - pattan fel, majd rohan az ajtó elé, de mielőtt még kinyithatná, mellette termek és megállítom.

  - Sosem bántanálak, téged sosem lennék képes bántani. - suttogom. - Mindent megteszek a biztonságodért, hát nem veszed észre?!

  - Ha nem akarsz bántani, hanem megvédeni, akkor most elengedsz. Muszáj eltűnnöm innen, csak haza akarok menni, nélküled. - mondja csendesen. 

  - Látlak még valaha, ha kiengedlek ezen az ajtón? - kérdeztem megtörten. - Mert, ha azt mondod nem akkor én...

  - Nem tudom, fogalmam sincs, hogy látni akarlak-e még vagy sem. - nyomja le a kilincset, de az ajtón lévő kezem miatt még mindig nem tud kimenni rajta. - De eddig is megoldottad, most sem okoz majd problémát. - vágja hozzám, mire magam mellé ejtem a kezem, ő pedig már rohan is kifelé. - Engedjétek el. - suttogom, mert biztos vagyok benne, hogy hallgatóznak. 

  - Tényleg képes lennél kockáztatni az életedet csak azért mert elmondta, amit akartál? - kiáltja Mia. - Eddig sem bántottunk akkor miért most kezdenénk el? - a válasz erre egy hangos ajtócsapódás volt, amiből egyből tudtam, hogy Jen elment. 

***

  Két nap telt el azóta, hogy nem keresett. Én pedig szokásomhoz hívem bezárkóztam. Daniel és Mia vigyázott rá az elmúlt időben, de azt mondták, hogy ki sem mozdul a házból. Tudom, hogy megijesztettem azzal, amit mondtam neki. Valószínűleg én is így jártam volna el a helyében, de arra nem gondol, hogy nekem sem lehet könnyű elmondani? Hogy én sem akarok róla beszélni, legfőbbképpen nem egy olyan lánynak, akibe szerelmes vagyok.

  - Na elég ebből, ki az ágyból! - rántja ki a függönyt a szobán Mia.

  - Ne használd már folyton ezt a szart előttem Mia. - csattanok fel. - Viselkedj mint egy normális lány.

  - Te meg ne nyafogj egész nap, nem vagy kislány. - vágja hozzám. - Különben pedig én ehhez vagyok szokva és míg nem megyek emberek közé használom is. 

  - Tűnés a szobámból! - emelem fel a hangom.

  - Nem megyek el! - csattan rám. - Kelj fel, mert ma te vigyázol rá. A tekintettével folyton téged keres, de helyette csak engem vagy Danielt látja. Beszélni akar veled. Hiányzol neki, hát nem ezt akartad?

  - Akkor miért nem hív fel? - ülök fel.

  - Talán, mert ő is akkora barom, mint te mikor a szerelemről van szó. Öltözz aztán nyomás! - vágja be maga után az ajtót. 

  Igaza van Mia-nak, én itt ő otthon szenved. Gyorsan lezuhanyoztam, majd felöltöztem és már mentem is lefelé. Beszélnem kell vele és rendbe hozni ezt az egészet, mert képtelen vagyok úgy élni, hogy nem érinthetem meg őt.

  - Végre felkeltél haver. - mosolyog rám Daniel.

  - Pofa be! - mordulok rá.

  - És harapós vagy, remek. - folytatja. - De mire odaérsz nyugodj le, mert ezzel csak jobban elijeszted.

  - Hagyd már! - vág hozzá egy üveg vizet Mia, amit Daniel sikeresen el is kap. - Legalább kimozdult, ne küld őt vissza.

  - Majd jövök. - vágtam be magam mögött az ajtót és indultam el a kocsimhoz.