2014. szeptember 28., vasárnap

27.rész - Az idő a megoldás, a történtekre.

Sziasztok!
Sajnálom a késést, de itt az új rész. 
Kicsit szomorú vagyok, hiszen nem mondatok véleményt a 
vallomásról, pedig nekem sokat számított volna. De remélem
ez még bekövetkezik majd ennél a résznél és a következőnél. 
Köszönöm a bíztatást és az olvasókat!
Hamarosan új blogot nyitok majd, aminek a főszereplője Louis Tomlinson
lesz, ha van kedvetek nézzetek be Run away with me.
Jó olvasást!
 Ölellek Titeket!

-------------------------------------------------------------------------


Jennifer Hudson


  Hazugság! Hülyeség! Abszurd! Lehetetlen dolog, amit mesélt. Ilyen egyszerűen nem létezik a mai világban, csak a képzeletben. Nem léteznek természetfeletti lények, sosem léteztek. Ők csak a képzeletünk szüleményei. Nem létezik egyetlen olyan személy sem, aki több száz éves. Nincsenek vámpíros, sem kaszások. Ahogy boszorkányok sem laknak közöttünk, én sem vagyok különleges, csak egy lány, akit belekevertek valamibe, amibe sosem lett volna szabad. Annyi mindenről beszélt, aminek semmi értelme sincsen. Valamiért az az érzésem, hogy valami komoly trauma érte kiskorában és ezért beszél butaságokat. Az is lehet, hogy tényleg végignézte, ahogy megölik a szüleit, de azt el nem tudom képzelni, hogy egy vezér mészárolta le őket évszázadokkal ezelőtt. Hiszen akkor nem is létezett még... Abszurd, amiket mesélt. Nem rabolták el, semmi sem történt vele, az egyszerűen nem lehet igaz. Ő nem lehet gyilkos, akit azért béreltek fel, hogy engem megöljön?! Hiszen bennem semmi különleges sincs. Azt mondta, hogy ő indított el nálam mindent, de hát az lehetetlen, hiszen csak emlékeznék ha ittam volna a véréből, nem? Undorodom a vértől, hogy is ihattam volna belőle. Lehetetlen. Igaz nem is olyan rég volt egy komoly balesetem, amiben majdnem meghaltam, de itt vagyok és élek. Az orvosok szerint nagyon hamar is felépültem, de ez csak az akaratomnak köszönhető. Nem értem, hogy mit akart ezzel mondani nekem. Fogalmam sincs, hogy gondolhatta, hogy egy szavát is elhiszem. El sem tudom képzelni, hogy mit értett azon, hogy csak én tudom megölni azt a 'vezért'. Nem tudom, hiszen nekem nincsenek szuperképességeim, sosem voltak és nem is lesznek. Különben is, ha bármi is igaz lenne abból, amit mondott akkor, hogy létezik, hogy még mindig ilyen fiatal, hogy létezik, hogy egy napot sem öregedett évszázadok alatt. Ez badarság. Senki sem képes ilyen fiatal maradni ilyen hosszú ideig, nincs a világon ilyen ember. Ő nem lehet egy gyilkos, nem hiszem el, hogy képes volna ölni. Lehetetlenség. Hiszen annyira gyengéd volt velem az elmúlt időben. Sosem bántott és azt is megígérte, hogy nem is fog. Mégis elmenekültem tőle, hiszen megrémisztett, amit mondott. Túl sok volt nekem mindaz egyszerre. Ott helyben el is hittem mindent neki, de ahogy hazaértem és lassan kezdtem felfogni, hogy miket is vágott a fejemhez rájöttem, hogy nem lehet valóság. Ő nem rossz ember. Nem szerethettem bele egy olyan fiúba, aki gonosz. Nem! Mindenki, aki bármi ilyet is mond róla, az hazudik. Ő jó, hiszen megakar engem védeni. De ha ebből semmi sem igaz, akkor mégis miért mondta el nekem?

***

  Vártam, hogy felhívjon, de nem tette. Tekintettem kerestem őt, de csak Danielt vagy Miat pillantottam meg. Miért nem jelentkezik? Miért nem hív fel és mondja azt, hogy semmi sem igaz abból, amit mondott? Miért nem tesz valamit? Ezzel csak azt éri el, hogy minden óra elteltével egyre jobban kezdem azt hinni, nem hazudott nekem, pedig az lehetetlen. Jobban belegondolva talán nem is annyira lehetetlen mindaz, amit mondott. De ha tényleg igaz akkor viszont félnem kéne tőlük. Egy szavukat sem lenne szabad elhinnem, hiszen először meg akartak ölni, miért hinném el, hogy most nem azt szeretnék? Ha tényleg vámpírok akkor lecsapolhatnának, de miért nem teszik? Annyi kérdésem lenne, de magamtól nem tudok rájönni a válaszokra, őt pedig nem kérdezhetem meg. Nem csak azért, mert két napja nem láttam, hanem mert nem tudnék ránézni...
  Oldalra pillantok egyenesen át az ablakon, a fához, ahonnan vigyázni szoktak rám. Nem értem, hogy miért keresem folyamatosan őt. Mi értelme van ennek? Pillantásom feljebb vezetem az ágakon, egészen addig, míg össze nem akad a tekintetem egy smaragdzöld szempárral. Itt van? Megállás nélkül engem néz, fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Beengedni, hogy elmagyarázhassa az egészet? Vagy hagyni és nem is törődni vele? De, hogy lennék erre képes mikor azt vártam, hogy végre megjelenjen?
  A kezemben lévő készülék rezegni kezdett, én pedig ijedten kaptam oda tekintetem. Üzenetem érkezett, a fán ülő személytől. Olvassam el, vagy egyszerűen nyissam ki az ablakot és engedjem be?
  
  "Tudom, hogy nem akarsz engem látni, de tudnom kell, hogy jól vagy-e?! Tudnod kell, hogy sosem akartam neked fájdalmat okozni, csak egy célom van, hogy megmentselek, mivel ezt az egészet csak nekem köszönheted. Ha nem beszélsz többet velem, nem akarsz látni, megértem, de engedd, hogy megmentsem az életed. - H."

  Az, hogy nem akarom többet látni, nem igaz. Tudom, hogy azt mondtam és akkor halálosan komolyan is gondoltam, ám nem tudok tőle távol maradni. Ahogy Kat is mondta, beleszerettem. De azok után, amit mondott nem tudnék vele lenni. A mi életünk nem fér össze, én más vagyok, ahogy ő is. 
  
  "Csak nem tudom, mit higgyek el..." - írtam vissza. Miután elküldtem az arcát figyeltem. Miközben olvasta kétségbeesés jelent meg rajta. Lehet, hogy tényleg fontos vagyok számára? Be kéne engedjem, hogy válaszoljon a kérdéseimre és mindent eltudjon magyarázni, de mi van ha ezzel csak magamnak teszek rosszat?!

  "Engedd, hogy megmagyarázzam ezt az egészt és akkor lehet tisztábban fogod látni a dolgokat. Nem megyek a közeledbe, még csak hozzád sem érek ha ezt szeretnéd, de muszáj megmagyaráznom különben beleörülök. Tudom, hogy összezavarodtál, de én képes vagyok kitisztítani a gondolataidat, csak meg kell nekem engedned! - H."

  Felpillantottam rá. Csak ült az ágon és a telefonját bámulta, válaszomat várva. Felálltam az ablakból, majd sóhajtva tettem kezem a kilincsre, hogy beengedhessem. Vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam azt. A kattanásra ő is felkapta a fejét, én pedig hátrébb álltam az ablaktól. Beburkoltam magam egy meleg takaróba, majd megfordultam, ugyanis éreztem, hogy mögöttem áll.
  Arca sápadtabb volt a megszokottnál is. Szemei alatt karikát díszelegtek. Látszott rajta, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem aludt, bár ő még így is csodásan néz ki, ellentétben velem... Fekete ruhái helyett, most egy fehér pólót és sötétkék nadrágot viselt. 
  - Jól vagy? - kérdezte halkan, mire én csak megvontam vállaim. 
  - Nem tudom. - nézek rá. - Fogalmam sincs, hogy érzem magam. Semmit sem értek abból, amit mondtál. Hihetetlennek tűnik és egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen létezhet. Nem megy... - rogyok le az ajtóm melletti fotelba. 
  - Tudom, hogy nehéz bármit is elhinned, abból, amit neked mondtam. - suttogja. - De nem hazudtam, sosem hazudtam neked és nem is fogok. Bármit kérdezel őszintén válaszolni fogok rá. - lép közelebb. - Ha azt szeretnéd akkor nem megyek a közeledbe, de ha nem mondasz semmit sem akkor most megölellek és nem eresztelek el többé, mert ez a két nap, miközben vártam a jelentkezésed, szörnyű volt. Azt hittem végleg elveszítettelek. Most is ezt érzem, ha rád nézek.
  - Nem engedhetem, hogy megölelj. - kijelentésemre megállt. - Addig nem míg, nem értem meg ezt az egész helyzetet és nem jövök rá, hogy képes vagyok-e megbízni benned. 
  - Akkor én most leülök abba a fotelba. - mutat maga mögé, mire én bólintok. - Aztán pedig, minden kérdésedre válaszolok.
  - Hogy értetted azt, hogy miattad lettem üldözve? És azt, hogy ittam a véredből? - rakom fel a kérdést, ami a legjobban érdekel ezer másik mellett.
  Sóhajtva dönti hátra a fejét, majd szólal meg.
  - Nem is olyan rég komoly baleseted volt. - aprót bólintok, még akkor is, ha nem látja. - Az én vérem különleges, gyógyító hatása van. Életveszélyben voltál. Az, hogy én pont abban a kórházban voltam számodra maga volt a csoda, de nagy részben ahelyett, hogy segítettem volna neked, csak veszélybe sodortalak. Minden hónapban ellátogatok a kórházakba, hogy segítsek azokon a személyeken, akiken még lehet. Te is ott voltál. A szüleid egy percre sem hagytak magadra, ám mikor elaludtak melletted én belopóztam hozzád és megitattam veled a vérem. Te pedig azok után ébredtél fel a kómából. Gyorsan gyógyultál, ami mindenkinek fura volt, de azt hitték, hogy csak szerencse az egész, bár egyáltalán nem így volt. Nekem köszönheted. Ám ez azért volt rossz számodra, mert a vérem aktiválja a tested azon részét, ami beindítja a változást, ezért kerültél veszélybe. Ám a vérem még kisebb kapcsolatot is kialakít közöttünk, ami az újabb találkozásunknak köszönhetően megerősödött. Vonzódni kezdtünk egymáshoz. De ez nem csak a vérnek köszönhető, ezt tudnod kell. 
  - Tudod én eddig azt hittem, hogy vámpírok nem léteznek, csak a könyvekben, hogy tudnád nekem bebizonyítani, hogy az vagy? - kérdem halkan.
  - Erősebb vagyok, mint egy átlag ember, gyorsabb és jó a hallásom is. A szüleid a konyhában vannak ebben a pillanatban és arról beszélnek, hogy aggódnak érted, mert ki sem mozdulsz a szobádból. - válaszolja. - Ahhoz, hogy ezt be is tudjam bizonyítani innom kéne, de előtted biztosan nem fogok. 
  - Miért hinném el neked ami mondasz? - kérdem.
  - Magad is láthatod, hogy más vagyok. Első perctől fogva láttad, hogy valamiért különbözöm a többiektől. Csak magadnak sem merted beismerni. 
  - Ha ez így van akkor miért nem mondtad el hamarabb, miért vártad el, hogy megkedveljelek? Miért nem mondtad el az első perctől fogva? - telik meg könnyel a szemem.
  - Mert, nem akartam, hogy elveszítselek, mielőtt még az enyém lehettél volna. - jelenti ki megtörten. - Sajnálom, hogy nem mondtam el, sajnálom, hogy eddig vártam vele, de beléd estem. Nem akartam, hogy félj tőlem. Azt akartam, hogy bízz bennem és ne félj, de úgy látszik azzal, hogy eltitkoltam csak rontottam a helyzeten. 
  - Azt nem mondanám, hogy félek tőled. - vallottam be halkan. - Csak azt nem tudom, hogy mit gondoljak. Honnan kéne tudnom, hogy mi a helyes. Gyűlölnöm kéne téged, mert eltitkoltad, félnem kéne és elküldeni téged innen, mégsem megy, mert még mindig kedvellek. Ezen még ez sem tudott változtatni. De így nem lehetek veled. - suttogom.
  - Megértem a döntésed. - pillant rám. - De nem tudom, hogy képes leszek-e távol tartani magam tőled. Túlságosan fontos vagy számomra, hogy ez sikerüljön. Nem tudok rólad lemondani, de azt is tudom, hogy erőltetnem sem szabad, mert akkor csak elijesztenélek, amit szintén nem szeretnék. Annyi időt kapsz amennyit csak szeretnél, de csak azt kérem cserébe, hogy ne lökj el magadtól, engedd meg nekem, hogy bebizonyítsam nem akarlak bántani téged. 
  - Ha azt akarod, hogy bízzam benned, akkor meg kell értened, hogy időre van szükségem, hogy ezt feldolgozzam. - nézek a szemébe. - Azt kell érezzem, hogy biztonságban vagyok, még akkor is, ha ez nincs így. De tudom, hogyha bajba kerülök akkor ti megmentettek. Csak annyit szeretnék, hogy adj egy kis időt.
  - Megkapod, amit csak szeretnél. Csak ígérd meg nekem, hogy nem menekülsz el és nem csinálsz semmi butaságot. Meg felhívsz, ha úgy érzed baj van, ígérd meg nekem.
  - Megígérem. - egyezem bele.
  - Akkor még hallok felőled. - pillant vissza az ablakból. - Viszlát Jen. - suttogja, majd kiugrik, engem magamra hagyva a gondolataimmal.

4 megjegyzés:

  1. Jujjjj nagyon jóóó lett!! Imádtam minden sorát!!
    Nagyon-nagyon siess a következővel :DD

    U.I.: Imádom a blogodat :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett! Amint tudom hozom! Én pedig téged!

      Törlés
  2. Drága Eve!
    Sikerült erre a blogodra is megérkeznem és lassan, de biztosan a többit is elfogom olvasni.
    Ez a történet is fantasztikus. Hihetetlen,hogy mennyi ötleted van és,hogy ezeket ilyen formában szavakba tudod önteni. Nagyon remélem,hogy Jen megbocsájt Harry-nek és újra együtt lesznek. Kat számomra egy kicsit furcsa és lehet, hogy feleslegesen, de rossz előérzeteim vannak vele kapcsolatban.
    Sajnálom, de most csak ennyi telik tőlem, mert már kezdek álmosodni, de a következő kommentemben bővebben kifogom fejteni a véleményem.
    Várom a következő részt.
    Ölel,
    Ana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Ana!
      Örülök, hogy ide is megérkeztél és annak is, hogy szeretnéd mindet elolvasni.
      Ha ezelőtt két évvel ismertél volna meg, nem ez lett volna a véleményed, akkor nem igazán szerettem írni, sem olvasni, de ez mára 180 fokot fordult, aminek nagyon örülök. Minden kiderül majd a következő részekben. Kat-el nem terveztem semmit, bár ki tudja mi pattan majd ki a fejemből a jövőben. Hidd el nekem ez a pár sor is sokat jelent!
      Amint tudom hozom!
      Puszi!

      Törlés