2014. január 18., szombat

1.rész - Mégsem Ő az?

Sziasztok!
Mivel itt a hétvége meghoztam nektek az első részt.
Nagyon örülök, hogy már 7 rendszeres olvasóm van és a komik
is boldoggá tettek. Remélem, hogy ez csak nőni fog és felkelti az
érdeklődéseteket a történet. A következő rész jövő hétvégén fog érkezni.
Jó olvasást! És várom a véleményeiteket!
Ölellek Titeket!





Jennifer Hudson


  Amint kiértünk a szabadba már az egész testem remegett, azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Még mindig magam előtt láttam azokat a csillogó szemeket és a hatalmas vigyorát. Egyszerűen eluralkodott rajtam a félelem és mindenki tudja szerintem, hogy milyen érzés az amikor szembemész azzal amitől a legjobban félsz. Egyes embereknél ez egy aprócska állat, mint például a pók. Tudjuk, hogy nem árthat nekünk és, hogy mi könnyen megölhetjük, hiszen milliószor nagyobbak vagyunk tőle, de mégis félünk. A mi szemünkben ő nem egy aprócska ártalmatlan kis állatka, hanem egy óriási 'fenevad'. Nálam ezt a szerepet most nem a pók tölti be, hanem a sorsom, amitől minden ember fél. Hiszen nem tudják, hogy mi lesz, nem tudják, hogy mit hoz nekik a holnap. A pokolba is, én is szeretnék egy ilyen lány lenni, aki attól fél, hogy egyedül fog megöregedni, hogy sosem talál rá az igaz szerelme és akinek fogalma sincs, hogy mi lesz vele, de sajnos nem lehet. Nem lehet, mert én már az egész jövőmet tudom. Már levegőt is alig kapok, olyan vagyok, mint aki most szabadul a diliházból és még a levegőtől is fél. De amikor eluralkodik rajtam a pánik, először levegőt sem veszek, teljes egészében remegek, majd szép lassan átalakul sírássá, végül pedig kiborulássá. A barátaim előtt ilyen csak háromszor fordult elő és sosem szerettem volna, hogy megismétlődjön, de úgy látszik, hogy ez a rohadt sors csak játszadozik velem, hogy csak fájdalmat tud nekem okozni. Hol van a boldogság, hol van a szerelem, amiről Amber annyit beszélt? Utálom az életem, utálom, hogy megszülettem és utálom, hogy ilyeneken kell átmenjek. Elegem van az egész világból! Csak szeretnék végre megnyugodni, de sajnos ez csak akkor fog bekövetkezni, amikor meghalok, ami valljuk be még nagyon messze van. 
  - Utálom az életem! - kiáltok fel, mire Mat karja megremeg mellettem.
  - Jen, nyugodj meg - fogja a kezei közé az arcom - figyelj rám - nagyokat lélegzik ki majd be és azt várja, hogy kövessem - csináld te is velem ki majd be - nagy nehezen sikerül rávennie és a testem újra levegőhöz jut. - Jó kislány - húz magához és fonja a karjait szorosan körém. 
  Nem tudom tovább tartani magam, átmentem az első részén és most kezdetét veszi a zokogás. Erősen kapaszkodom Mat-be, mintha valami pajzs lenne, ami bármi elől megvédene, ami minden elől megtud védeni, kivéve a rohadt sorstól. Lassan a hátamra vezeti a kezét és le-fel kezdi mozgatni nyugtatás képen. A közelsége és a biztonságot nyújtó karjai mindig hamar elérik, hogy megnyugodjak, de ez ma nem ment, ma már nem így volt. Hiszen ma láttam Őt, bár az még nem biztos, hogy róla beszélt Amber, de ha igen akkor már nincs sok hátra, hogy rendesen is találkozzunk egymással...
  - Én annyira utálom ezt - szipogom a mellkasába.
  - Shhh... - ölel szorosabban. - Minden rendben lesz, csak nyugodj meg szépen - behunytam a szemeim,  majd mély levegőt vettem és ezt megismételtem párszor. Eltoltam egy kicsit magam tőle, majd a szemébe néztem, amibe ismét aggodalom rejtőzött.
  - Köszönöm - motyogtam. Észre se vettem, hogy időközben Kat is megérkezett és itt áll mellettünk.
  - Nincs mit Jenni - csókol homlokon - erre valók a barátok - ezen elnevettem magam.
  - Ja persze - mondom kínosan - mert minden barát naponta vigasztalja a másikat, amikor rátör a sírógörcs vagy a pánikroham. Nem is érdemlek meg ilyen barátokat, mint ti.
  - Jen ne beszélj butaságokat - teszi a kezét a vállamra Kat - kérlek ne játsszuk el megint, hogy mi mindig a barátaid leszünk. Bármi is  fog veled történni, bármit is teszel ránk mindig számíthatsz, mi sosem hagyunk el téged.
  - Igen kicsi Jenni, mi Kat-tel örökké a nyakadon fogunk maradni - mosolyog rám Mat.
  - Örülök, hogy ilyen barátok ragadtak örökké a nyakamon, mint ti - ölelem meg őket.
  - Hármas ölelés - nevet Mat - mindig szeretem, amikor két ilyen aranyos lány bújik hozzám - nem kellett sok mire mind a ketten oldalba vágtuk.
  - Nekem barátom van te hülye - nevet Kat.
  - Nekem, nekem...
  - Neked pedig mi? - hajol közelebb.
  - Nem vagy az esetem - fonom össze a mellkasom előtt a karjaim.
  - Na most szívig sértettél - vágja be a durcit - pár perce még a karjaim között találtál nyugalomra, most pedig azt mondod, hogy nem vagyok az eseted? - vonja fel az egyik szemöldökét. - Ezt nem fogom elfelejteni Jennifer Hudson!
  - Na - lépek hozzá közelebb - mivel tudnálak kiengesztelni? - simítom végig a kezem az arcán, mire egy halk sóhaj hagyja el a száját.
  - Egy puszival - vigyorog le rám - a számra.
  - Na azt várhatod - nevetem el magam.
  Lassan elbúcsúztunk Kat-től, mivel Adam írt neki, hogy már várja. Egy gyors ölelés és puszi után már el is váltak az útjaink. Én pedig kettesben sétáltam hazafelé Mat-tel. Még mindig durciztam a kérésén, mindig ezt mondja, én pedig sosem teljesítem a kérését. Nem értem, hogy miért nem unja már meg? De mindegy is, most nincs időm ezzel foglalkozni, sokkal jobban érdekel az, hogy az a fiú vajon Ő volt-e? Lassan megálltunk a házunk előtt, szembefordultam vele és próbáltam még mindig durcinak mutatni magam, de nem nagyon ment.
  - Na hagy lássam azt a gyönyörű mosolyt.
  - Nem - vágtam rá.
  - Ne akard, hogy én érjem el - vigyorog rám. Tudja amivel a legkönnyebben mosolyt tud csalni az arcomra az a csikizés. Amióta megszülettem csikis vagyok és ezt általában elég sokszor bevetik rajtam, hogyha szomorú vagyok. - Na látod, már mosolyogsz is.
  - Igen, de most már jobb lesz, ha bemegyek és kipihenem magam - kitárja a karjait én pedig közéjük vetem magam.
  - Jól leszel? - kérdezi suttogva.
  - Igen - motyogom.
  - De ha mégsem hívj fel és én már jövök is - mosolyog rám.
  - Oké, de minden rendben lesz.
  - Szia - integet, majd elindul. Egy ideig még nézem a távolodó alakját, majd észbe kapok, hogy egyedül vagyok az utcán és besietek a házba.
  Felkapcsolom a lámpát, majd a tükörbe nézek, ami az ajtó mellett található. A szemeim már nem olyan pirosak, bár abban biztos vagyok, hogyha anya meglátna így akkor szívrohamot kapna. Lerúgtam a lábaimról a cipőmet, majd a felakasztottam a dzsekim. A zárban elfordítottam a kulcsot és a konyhába vettem az irányt. Mivel már elmúlt tíz óra, anyáék már aludtak, hiszen ők holnap is dolgoznak. Kinyitottam a szekrényt és kivettem belőle a kedvenc csészém, amibe meleg vizet engedtem, majd beletettem a teafiltert. Amikor nyugtalan vagyok mindig segít a málna tea. Anya mindig ezt adta kiskoromban, mikor beteg voltam, vagy amikor rémálmom volt, azóta pedig rendszeresen iszom. A gőzölgő teával a kezemben lépkedtem fel a lépcsőn. Mivel sötét volt majdnem elvágódtam, de szerencsére nekem se lett bajom és a teámnak sem.
  Benyitottam a szobámba és egyből megcsapott a hideg levegő. Ki a fene nyitotta ki az ablakom? Tisztán emlékszem, hogy amikor elmentem még be volt csukva, bár anya sokszor felejti nyitva, biztosan ő volt az. A csészét letettem az asztalomra. Majd a szekrényemhez mentem tiszta alsóneműért. Felkapcsoltam a villanyt a fürdőben is, majd megengedtem a vizet a kádba. A tükör elé álltam és a fejem tetejére kötöttem a hajam. A pólóm és a nadrágom is az ágyamra dobtam, majd a kezembe vettem a csészém a másikba pedig a telóm és visszamentem a fürdőbe. Kibújtam a maradék ruhadarabokból is, majd beültem a habos vízbe. 
  A melegvíz és a málna eddig mindig segített ellazulni, de most valahogy nem ment, most inkább csak jobban eszembe juttatta a dolgokat, amiket szerettem volna egy kis időre elfelejteni. Megjelent előttem a tökéletes arca, amit ha akarnék se tudnék kitörölni a fejemből. A telt rózsaszín ajkai, amik azt a gyönyörű mosolyát alkották és azok a csillogó zöld szemek, amik egy életre a fejembe evődtek. Amber mondta, hogy szép lesz, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. De azt viszont nem értem, hogy egy ilyen szépség, mint Ő, hogy lehet ilyen veszélyes, mint amilyennek beállította nekem Amber? Én nem tudnám elképzelni, hogy ez a fiú bárkinek is tudna ártani. Fel sem tudom fogni, hogy én most pont arról a személyről ábrándozom, akitől pár órája még a pánikroham jött rám. Magamra csavartam egy tiszta fehér törölközőt, majd kiszálltam a kádból és kiengedtem a vizet is. Megmostam a fogamat, utána pedig felvettem az alsóneműt. 
  Kiléptem a szobámba és az ágyamhoz mentem, hogy felvegyem a kikészített pólót. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, hogy egy 17 éves lány Mickey egeres pólóban alszik, de amíg senki se lát, addig nem zavar. Elpakoltam a ruhákat az ágyról, majd bebújtam a meleg paplan alá. Írtam egy SMS-t Mat-nek, hogy jól vagyok és már ágyba is bújtam. Amikor a telefonom rezegni kezdett, azt hittem, hogy ő válaszolt, de tévedtem egy ismeretlen számról jött:

"Tetszett az a kis műsor, amit az előbb ejtettél nekem, szépségem. Nem ártana, ha máskor behúznád a függönyöd, mielőtt öltözködsz."

  A vér is megfagyott bennem, miután elolvastam. Ugye ez nem az amire gondolok? Ugye nem tudja, hogy hol lakok? Félve bújtam ki az ágyamból, majd közelítettem meg az ablakot. Kinéztem rajta és egy szürke kocsi állt az utca másik oldalán, nekitámaszkodva pedig egy magas ember, de mivel már sötét volt nem láttam, hogy néz ki. Villámgyorsan húztam be a sötétítőt és rogytam le a földre. Az nem lehet. Istenem csak ezt ne. Tudja, hogy hol lakom tudja a számom, ilyen egyszerűen nincs. Félek, rettenetesen félek. Mi a franc lesz most velem? Ki fog engem megvédeni tőle? 

***

  Egész éjjel le se hunytam a szemem, nem mertem, mert azt hittem, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet előttem a képe. A takaróm alá bújva sírtam végig az éjszakát. Most valahogy örülök, hogy anyáék nincsenek itthon, hiszen fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék nekik. Nem akarom, hogy aggódni kezdjenek miattam. Ledobtam magamról a takarót, majd kibújtam az ágyból. Mivel már reggel volt úgy gondoltam, hogy már biztosan elment így kis félelemmel az ereimben kihúztam a függönyt, de szerencsére már nem volt ott a kocsi.
  Besiettem a fürdőbe, majd hidegvízzel megmostam az arcomat. Feltettem egy minimális sminket, majd megfésültem a hajam és összekötöttem. Kivettem a szekrényemből egy kék toppot és egy szürke csőnacit, majd felvettem őket. A telómért nyúltam és azt a számot kezdtem tárcsázni akire most a legjobban szükségem volt.
  - Szia Jennifer - köszöntött. - Minden rendben?
  - Szia, nem igazán - motyogtam.
  - Mi történt? - kérdezte zaklatottan.
  - Tegnap este azt hiszem, hogy találkoztam vele és a frászt hozta rám.
  - Miért nem szóltál hamarabb? - emelte fel a hangját.
  - Megijedtem - suttogtam. - Elfelejtettem, hogy azt mondtad, hogy szóljak.
  - Semmi baj - sóhajtja. - Egyedül vagy?
  - Igen, anyáék estig nem is jönnek haza.
  - Mindjárt ott vagyok.
  A vonal megszakadt én pedig ledobtam az ágyra és a konyha felé vettem az irányt. Kivettem a hűtőből a narancslevet és töltöttem magamnak egy pohárral, majd kentem egy szelet nuttelás kenyeret és leültem velük az asztalhoz. Tudom, hogy Amber több, mint fél órára lakik tőlem így nyugodtan volt időm reggelizni. Amint befejeztem már csengettek is. Először egy kicsit félve közelítettem meg az ajtót, hiszen egyedül vagyok itthon és a tegnapi után már nem igazán lepődnék meg rajta, ha Ő állna az ajtóban.
  Nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és a szőke 'barátnőmmel' találtam magam szembe. Egy sóhaj hagyta el a számat, hogy csak ő az. Láttam rajta, hogy mérges, de próbálja visszatartani. Tudom, hogy azt mondta, hogy azonnal szóljak neki, de ebben a helyzetben az ember megfeledkezik arról, amit mondanak neki.
  - Gyere be - álltam ki az ajtóból. Levette a cipőjét, majd mind a ketten a nappaliba mentünk, ahol kényelmesen elhelyezkedtünk, majd felém fordult.
  - Mesélj el mindent.
  - Tegnap este a Blue-ban voltam a barátaimmal - kezdtem bele. - Minden jó volt egészen addig a pillanatig, amíg nem éreztem azt, hogy valaki figyel. Először csak azt hittem, hogy megint a paranoiám játszadozik velem, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem így van. Az egyik sarokban egy kapucnis fiú ült és engem bámult - már csak a felidézésétől is remegni kezdtem.
  - Nyugi itt vagyok veled - tette a kezét a kezemre.
  - Rámtört a pánik, amit persze a barátaim is észrevettek. Amikor elakartunk indulni ki és megfordultunk szembetaláltam magam vele. Olyan aranyos volt, nem tudtam róla elképzelni, hogy bánthat engem. Nagy nehezen sikerült megnyugtatnia Mat-nek, de amiután hazajöttem és lezuhanyoztam egy ismeretlen számról kaptam egy SMS-t - felé nyújtottam a készüléket, majd folytattam. - Nagyon megijedtem, az ablakhoz mentem és tényleg ott volt valaki... egész éjjel nem mertem lehunyni a szemem, mert azt hittem, hogy a virító zöld szemei üldözni fognak - fejeztem be.
  - Várjunk csak - ráncolja össze a homlokát. - Azt mondtad, hogy zöld szemei voltak? - bólintottam. - Amikor megálmodtam ezt, nem láttam tisztán a szemét, de ahogy emlékszem nem zöld volt.
  - Tessék? - nyíltak nagyra a szemeim.
  - Nem vagyok benne biztos, hogy a megfelelő személyről beszélsz... a szemére nem emlékszem pontosan, de nem zöld volt, azt hiszem.
  - De... de akkor ez azt jelenti, hogy nem Ő az?
  - Igen azt - sóhajtja.
  - De akkor ki írta az üzenetet?
  - Nem tudom - válaszolja. - Gondolom nem láttad, hogy hogyan is nézett ki az az ember a házatok előtt?
  - Nem, túl sötét volt.
  - Nyugodj meg - szorította meg a kezem - az a fiú akit tegnap este láttál nem ő volt. De abban már nem vagyok biztos, hogy aki az üzenetet írta nem ő volt.
  - Én nem akarom ezt - motyogom. - Én nem akarok félelemben élni.
  - Tudom - ölel magához - de nincs mit tenni, ki kell várnod és bírnod míg eljön az a pillanat.
  Még egy kicsit maradt, majd el kellett mennie. Megnyugtatott, hogy a tegnapi srác a Blue-ból nem lehet Ő, de akkor mégis miért ijedtem meg annyira tőle? A paranoiám miatt már mindenkitől megfogok ezentúl ijedni? Nem akarok ilyen életet élni, jobban szeretném, ha elfelejthetném ezt az egészet, hogyha nem tudnám, hogy mi lesz. A gondolataimat a csengő hangja zavarta meg. Egy hatalmasat ugrottam, mivel senkit sem vártam és egyedül vagyok itthon, de amikor meghallottam a barátnőm hangját elnevettem magam.
  - Jen azonnal nyisd ki azt az ajtót! - verte továbbra is.
  - Jövök már - kiáltottam. - Mi ilyen sürgős Kat? - nyitottam ki az ajtót.
  - Holnap este te és én koncertre megyünk! - ugrott a nyakamba.

7 megjegyzés:

  1. Evelyne!:D
    Úristen! PER-FECT! Imádtam, egyszerűen hihetetlen és azok a titokzatos zöld szemek, hmm! És az a titokzatos alak! Húha, már nagyon, nagyon várom a folytatást, hiszen el nem tudom képzelni, hogy mi fog történni a következő részben!
    Rose King

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rose!
      El sem tudod képzelni, hogy milyen boldoggá teszel a komiaiddal, bár lehet mégis hiszen neked is van blogod. Igen titokzatos zöld szemek. Még pár napot kell várnod és már olvashatod is :D
      Evelyne

      Törlés
  2. Próbálom mindig más szavakkal kifejezni, hogy mennyire imádom az írásod, de egyéb szavat nem találok, amely egy kicsit is ( csak egy nagyon kicsit) kifejezi ezt: HIHETETLEN VAGY :O Annyira imádom..bár lehet én vagyok ilyen sötét, de nem jövök rá, hogy mi a sorsa Jenninek..talán az, hogy "Ő" megfogja ölni..vagy el sem tudom képzelni.Az a koncert remélem az lesz amire én gondol! Annyira várom már jövőhétvégét! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nika!
      Örülök, hogy tetszik és nem te vagy sötét még nem lehet tudni, hogy mi lesz Jennek a sorsa, de szép lassan minden tisztázódni fog. A koncertről pedig megtudod, hogy mi lesz mikor felkerül a rész!
      Puszi Evelyne

      Törlés
  3. Eveliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiin!
    Irtó jó rész lett, tudod, hogy a rajongód vagyok. Remélem minél hamarabb folytatod, szerelmes vagyok ebbe a blogodba! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *virtuális ölelés*
      Egymás rajongói vagyunk xD :)) Jövőhéten már olvashatod is <3

      Törlés
  4. http://stolemyheart1dfanfiction.blogspot.hu/p/dij.html Díj nálam :)

    VálaszTörlés